2010. december 31., péntek

Búcsú

Elérkezett hát az év utolsó napja. Nem kevesebb, mint 43 fokot mondanak mára, erős széllel, így hát egész Victoria államban tűzgyújtási tilalom van érvényben. Szerencsére csak egyetlen napról van szó, holnaptól visszaáll a 26-31 fok. Idén meglehetősen sokat késett a nyár; már szeptembertől előfordultak ugyan 26-30 fokok, de ezeket mindig azonnali gyors lehülés követte, 18-19 fokokkal, gyakori esővel. Tavaly, tavalyelőtt már novemberben sem fordult elő, hogy bekapcsolt volna a házban a fűtés (21 fokra van állítva a termosztát), idén viszont még karácsony előtt  pár nappal is (!) arra ébredtem hajnalban, hogy fűtünk... és gyakran még napközben is bekapcsolt. Úgyhogy két év után most először gondolkodtunk el rajta, hogy bármennyire szeretjük is Melbourne-t, feljebb kellene költözni... Persze ez még a jövő zenéje. Karácsony óta szerencsére már tényleg tartósan meleg van, ezerrel süt a nap, és a következő 2 hét előrejelzése alapján ez most már marad is így.
A tenger csodaszép és kristálytiszta (már ahová mi járunk legalábbis :o), a látványa is teljesen feltölti az embert. 









Milukámra rettenet büszke vagyok, az elmúlt hetekben ugyanis megtanult biciklizni és úszni is... A biciklizés úgy jött, hogy Milu látta, hogy barátaink 4 éves kisfia már pótkerekek nélkül is lazán teker, úgyhogy ő is rögtön kérte, hogy szedjük le a bringájáról a támasztékokat. Márk le is szedte neki, és Milu azóta úgy nyomja... Nem kellett egy percet sem tanítgatni, meg botot szerelni a vázra, meg futni mellette; egyszerűen felült rá és onnantól kezdve már két keréken bringázik :o)) 




A videókat majd feltöltöm egyszer a youtube-ra, ahogy az úszást is. Régebben rosszul volt a gondolattól is, hogy víz menjen a szemébe vagy a fülébe, arról meg hallani sem akart, hogy letegye a fejét a víz alá;  még úszószemüvegben sem. Pár hete azonban bérletünk van a közeli uszodába, így Milu már hetente 3-5x is eljár esténként az apjával úszni (hajnali 5.30-tól este 10-ig van nyitva az uszi; és este 9-ig világos van, úgyhogy most a nyári szünetben az alvással is megcsúsztunk, fél10-10 felé sikerül csak ágyba kerülnie)



Az oviban fájó szívvel búcsúztunk el az óvónéniktől, Cathy-től és Mary-től. Mindkettő imádnivaló és tündéraranyos; közvetlenek, viccesek, tele őszinte szeretettel a gyerekek iránt - ha Milunak továbbra is ilyen pedagógusok jutnak, nem lesz min aggódnom :o) Az ovisok karácsonyi műsora szenzációs volt; Milu és új kis barátja, Tomi olyan veszettül aranyos kis táncot nyomtak, hogy a röhögéstől nem sikerült mozdulatlanul tartanom a kamerát :o) Persze végigbohóckodták az egészet, Milu direkt fordítva is csinált pár mozdulatot, mert szerinte ez így sokkal viccesebb volt.. Elég hosszú volt a műsor, ez csak egy kis rövidke ízelítő belőle:


Novemberi-decemberi fotók itt.

És akkor jöjjön a komolyabb része. Lassan 4 éve lesz, hogy elkezdtünk blogot írni. Az eredeti cél az volt, hogy elsősorban a családunkat, barátokat informáljuk a fejleményekről, illetve olyan ismeretlen olvasókat, akik hozzánk hasonlóan szintén az ausztrál életről álmodtak. Abban az időben még én is faltam a blogokat, fórumokat, Zoli oldalát, meg az Ausztráliáról szóló könyveket, és lelkesen vártam az au.net-es összejöveteleket is, ahol olyanokkal találkozhattunk, akik ugyanezt a lépést készültek megtenni. Sokat tanultam a különböző blogokból, és reméltem, hogy esetleg másoknak is hasznosak lehetnek egyszer a mi tapasztalataink (azóta persze komoly változások történtek a bevándorlásban, így a blog nagy része ilyen szempontból sajnos már teljesen elavult).
2.5 éve kaptuk meg a PR vízumot. A kezdeti izgalmakat, rengeteg intéznivalót, bizonytalanságot már rég felváltották a mindennapok. Persze messze nem vagyunk még egyenesben, egyáltalán nincs miért hátradőlnünk, de apránként haladunk a cél felé és legalább nincs hiteltartozásunk :o) - ami azért önmagában is nagy megnyuvást és szabadságot ad.

Sosem voltam nagy blogíró, a csaknem 4 év alatt alig több, mint 120 bejegyzés született. Ennek több oka is van; egyrészt nem az határozta meg a mindennapjaimat, hogy mindig mindent rögtön megírjak a blogra, másrészt - és ez a legfőbb ok - nagyon nehéz meghúzni egy határvonalat, hogy mi az, ami már inkább privát szféra és mi az, amit még megoszthatok vadidegenekkel is. 
Sokminden történt az elmúlt hónapokban, amik elgondolkodtatóak és nagyon is említésre méltóak lennének, ám ezek egyike sem való egy nyilvános blogra. Sok újat tanultam az emberi kapcsolatokról, a bizalomról, az őszinteségről, a barátságokról. Óvatosabb lettem, ma már sokkal jobban megválogatom, kiket engedek közel magamhoz. Közben persze szerencsés vagyok, mert kiegyensúlyozott, őszinte szerelemmel, nagyon mély kötődéssel teli kapcsolatban élek - amíg ők vannak Nekem, teljes a lelki békém :o)) 

A blogot tehát egyelőre szüneteltetem, aztán majd ha olyan fordulat, fontos esemény történik az életünkben, amitől közlési kényszerem lesz, újra írok :o)

Köszönöm mindenkinek, akik szerettek olvasni minket és ismeretlenül is szurkoltak nekünk. Sok JÓ embert ismertünk meg személyesen is, akikkel soha nem találkoztunk volna, ha nincs ez a blog :o)
Nagyon Boldog Új Évet kívánunk, és sok sikert mindenkinek, aki Ausztráliába készül; váljon valóra minden álmotok!!! :o) 


2010. december 24., péntek

Boldog Karácsonyt!

Nagyon boldog, békés Karácsonyt és sikeres, örömökben és eredményekben gazdag, boldog Új Évet kívánunk családunknak, otthoni és itteni barátainknak, kedves ismerőseinknek és az ismeretlen olvasóknak is!  :o)





2010. november 26., péntek

Díjat kaptam :o)

Helga kreatív blogger díjjal jutalmazott, ami egyrészt persze jólesett (köszönöm szépen Helga!!! :o)), másrészt viszont meglepett, mivel soha nem voltam valami nagy blogíró, az utóbbi időben meg még annyira se :o) Sőt, bevallom őszintén, hogy már nagyon rég nem olvasok blogokat sem, holott annak idején, még a tervezgetés fázisában, aztán a vízumravárás időszakában, majd a kiérkezésünket követő időkben ez szinte napi tevékenységnek számított nálam. Mostanra már alig pár blog maradt csak, amit  kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) fáziskésésekkel figyelemmel kísérek.
Így hirtelen 2 blog van, ami a díjtovábbadás kapcsán azonnal eszembe jutott:

1. Először is Grétáék blogja :o) Nagyon tetszik, ahogy írnak, mindig megmosolyogtatnak; és egyébként is egy szeretnivaló, klassz családnak látom őket :o)) Csak így tovább, abba ne hagyjátok! :o)

2. Nem tudok elég hálás lenni Alexandrának a gasztroblogjáért. Jó 4 hónapja áttértünk a Paleo táplálkozásra, és Alexandránál találtam a legjobb paleos recepteket :o)  A paszternákpüréért pedig külön örök hálám; nekem eszembe nem jutott volna ezzel helyettesíteni a krumplipürét (ami már veszettül hiányzott egyébként..) - hát valami isteni finom!! (a körtés változatot szoktam készíteni, és egy kis szerecsendiót is teszek bele :o) 
Szendi cikkeire igazából az IPM-ben figyeltünk fel még valamikor év elején (ez az egy újság még ide is jár nekünk :o), és szülinapomra megkaptam anyuéktól Szendi "Paleolit táplálkozás" c. könyvét. Régebben teljesen hidegen hagytak a gyors és könnyű fogyást ígérő, "forradalmian új" diéták, és ez a könyv sem a fogyás miatt érdekelt (bár fogyókúrának is a legtökéletesebb megoldás szerintem); én valami egész mást kerestem - és Szendi könyvében végre megtaláltam; az utolsó mozaikok így kerültek a helyükre. (arról nem is beszélve, hogy a könyv hatására nemrég kivizsgáltattam magam, és bizony kiderült a rejtett gluténérzékenység, meg még néhány autoimmun dolog is sajnos - belegondolni is rossz, ha csak évek, évtizedek múlva jutottam volna el egy kivizsgálásig, amikor már a tünetek is megjelennek)
Nagyon érdekes, igen elgondolkodtató olvasmány, tekintélyes szakirodalommal és korrekt kutatási anyagokkal alátámasztva - én mindenkinek csak ajánlani tudom :o) (az meg már csak hab a paleo-tortán, hogy ráadásul pont Alexandra volt, aki jó egy éve a bőrgyógyászati vizsgálatom kapcsán ajánlotta Szendi tények-tévhitek.hu oldalát, csak akkor még nem voltam elég érett rá :o) 
Alexandrának egyébként az Ausztráliás blogját is tudom ajánlani; érdekes és olvasmányos (miután most sikerült egy kicsit visszaolvasnom -  ezúton gratulálok az újabb picurkához! :o))

A többi blog között viszont inkább nem is rangsorolnék, simán csak ajánlom őket: Judit blogját természetesen, aki továbbra is rendszeresen megírja élményeit, gondolatait; vagy itt van például   Kanga blogja, ami már akkor is az egyik nagy kedvencem volt, amikor még csak álmodoztam róla, hogy egyszer talán mi is itt fogunk élni. Kriszék blogja is nagyon klassz; tele érdekességgel, kalandtúra-leírásokkal és gyönyörű fotókkal :o) ...és persze még lehetne folytatni a sort; Lilláék, Kropiék, ErvinékRitáék, Whatever Zsuzsiék... és persze biztos van még sok új ausztráliás blog is, amiket nem is ismerek. (Egyébként szívesen tennék ki a linkajánlóba új blogokat is, ha tudtok javasolni párat... )

2010. október 5., kedd

Tavaszi vegyes :o)

Azt hittem, a sima hétköznapok, ill. a kirándulásaink csak nekünk lehetnek érdekesek, de annyian kérték, hogy ne hagyjam abba a blogot, hogy a téli után írok egy tavaszi összefoglalót is. Voltunk mindenfelé; keresztelőn, szülinapi bulikon, bbq partin, malacsütésen és szokásunkhoz híven rengeteget kirándultunk :o) Többször is voltunk egyik kedvenc helyünkön, Cape Schanck-en, voltunk ismét a Grant's-nél kakaduetetésen, túráztunk Lysterfield-nél, kétszer is voltunk egy nagyon hangulatos, óceánparti kis városkában, Inverloch-ban és ellátogattunk például  Ausztrália legdélibb pontjára is (mármint a mainland-en a legdélibb pont), a Wilsons Promontory-ba.
Barátokkal együtt felfedeztünk egy új partszakaszt is nem messze Cape Schanck-től, amihez  jó 4 km-es út vezetett a hegyoldalban, sűrű erdőn át. Tele volt a környék kenguruval; élmény volt látni, hogy előttünk ugrálnak át az ösvényen. Odafelé legalábbis. A visszautat kicsit benéztük; túl sokat időztünk a parton és későn indultunk vissza. Kezdett erősen sötétedni és innentől kezdve már valahogy kevésbé volt vidám az ausztrál természetben bolyongani. Sosem gondoltam volna, hogy valaha félni fogok a kenguruktól, de aznap sikerült... sötétben, libasorban menetelni egy szűk erdei ösvényen, körülötted zörög a bokor, meg csak a bundáját látod elsuhanni... hát én alig vártam, hogy a kocsihoz érjünk. Ja és naná, hogy ilyenkor kell megbeszélni a horrorfilmeket is :o))



A Wilsons Promontory-t nagyon tudjuk ajánlani a természetimádóknak. Irdatlan méretű természetvédelmi területről van szó, ahová egyetlen autóút vezet, és ez is csak a park egyetlen kempingjéig visz; innentől gyalogtúrák keretében lehet felfedezni a környéket. Ausztrália legdélebbi pontjára lemenni egy komolyabb gyalogtúra lett volna, így ezt most kihagytuk, de pár rövidebb útvonalat  azért végigcsináltunk. Gyönyörű helyeken jártunk, és olyan állatvilág van... természetes élőhelyükön láthattunk egy csomó wombat-et, wallabit, echidnát. Emellett hófehér homokos partokat láttunk,  különleges sziklákkal. A völgyben fekvő kemping is nagyon hangulatos volt, meg az egyetlen general store (itt vettünk is gyorsan egy-egy jégkrémet :o) Vannak éjszakai túralehetőségek is, csak azt előtte be kell jelenteni a Nemzeti Parknál, és ők adnak engedélyt (gondolom mindenkinek megadják, csak szeretik nyilvántartani, ki-merre járhat, az esetleges mentések miatt) Márk mondta is, hogy mekkora lehet éjjellátó szemüveggel lenyomni itt egy éjszakai túrát, amikor minden állat ott mászkál körülötted (én köszönöm, ezt kihagynám, elég volt a pár héttel azelőtti élmény :o)
A Wilsons Prom gyakorlatilag egyedül a II. Világháború alatt volt csak zárva a nyilvánosság előtt, amikor is kommandós kiképzőtáborként funkcionált a hely.
2005-ben a park személyzete által gyújtott tűz sajnos elszabadult és a park 13%-a leégett; evakuálni kellett a kempingezőket is. 2009-ben egy villámcsapás indított tüzet, aminek következtében végül több, 25.000 hektár égett le... Szerencsére a kempinget és a park igazgatóságát nem érintette a tűz, és a tragédia után egy hónappal már újra kinyitott a park a látogatók előtt. A másfél évvel ezelőtti bozóttűznek most is látszanak azért a nyomai, de a természet szerencsére tényleg gyorsan regenerálódik.

A kempingből fotózva:



Ennek a folyónak narancsos-vörös színe volt, néhol teljesen fekete...


Megmásztuk az egyik hegyet; a folyó és az óceán között látható a kemping területe


Milukámra rettenet büszke vagyok, nagyon ügyesen hozzászokott már a természetjáráshoz, jó ideje olyan 5 km-eket simán legyalogolt velünk nyafogás nélkül, de múlt vasárnap például 8 km-es túrát ment végig, és még a hazaúton sem aludt el a kocsiban.
Ezúttal Bushrangers Bay-t fedeztük fel pár barátunkkal, na és az Elefántsziklát (Elephant Rock). A "bushranger" kifejezés Ausztráliában a XIX. század legelején született és gyakorlatilag bűnözőt, szökött fegyencet jelent; akik a hatóságok elől bújkálva az ausztrál vadonba kényszerültek (bűnöző életmódjukkal persze nem felhagyva). Ezen a helyen egy 21 és egy 23 éves fickó ért partot 1853-ban, miután sikerült megszökniük egy rabszállító hajóról, fegyverrel kényszerítve a kapitányt és a legénységet, hogy tegyék ki őket. A helyiek azt hitték, hogy hajótörést szenvedett tengerészek; így eleinte még segítették is őket, élelmet is ingyen adtak nekik. A két bushranger aztán elindult Ballarat felé, útközben rablásokat, gyilkosságot is elkövetve, míg végül a rendőröknek egy komolyabb összecsapás során sikerült megadásra kényszeríteni őket. Mindössze 40 nappal azután, hogy az első bűntettet közösen elkövették, mindkettőjüket felakasztották Melbourne-ben.
Bushrangers Bay és az elefántszikla:


Az elefántszikla tetejéről fotózva: 


Egészen parányiak voltak lent az emberkék:


 



Ja, ezt meg csak úgy érdekességként, egyik kirándulásunkkor botlottunk bele: ozzi költözés... :D A ház tetejét menet közben kicsit megtépázták az ágak meg a vezetékek, amúgy minden oké... Szerintem csuklott a sofőr, így itt épp félreállt egy kicsit, hogy a felgyűlt kocsisort elengedje... :o)



De hogy ne csak a jóról írjak, történt sajnos rossz is pár héttel ezelőtt. Egy barátnőmmel és a gyerekekkel kimentünk egy kicsit a közeli játszótérre, élveztük a délutáni napsütést. A gyerekek felváltva rollereztek, minden rendben volt, aztán Milu egyszer csak esett egyet a rollerrel. Bringával már borult fel korábban, de rollerrel még soha, és az út sem lejtett durván, szóval nem hittem volna, hogy nagy lehet a baj. A gyereken sehol nem is volt egyetlen egy karcolás sem, egyedül a szája vérzett és szinte sokkot kaptam, amikor láttam, hogy az egyik felső metszőfoga egyszerűen nincs sehol, a másik meg hihetetlen szögben áll kifelé... Az ordító gyerekkel mindannyian azonnal be a kocsiba, irány a legközelebbi gyerekfogorvos. Milunak ráadásul ez volt élete legelső látogatása a fogorvosnál, és hát én sem így képzeltem el :o(( Nagyon félt szegénykém, végig sírt a pár perces úton és a rendelőben is. A rendelőben egyébként szinte semmit nem is kellett várnunk, mivel egy másik barátnőm előre odatelefonált, hogy sürgős balesetes gyerek fog érkezni.
Érdekes módon nálam meg a kezdeti pánikot és sokkot valami hihetetlen nyugalom váltotta fel; végig csak cirógattam Milut és nyugodt hangon bíztattam, hogy ugyan, semmi baj, majd ki fog nőni az új fogacskája, és a doktor bácsi is nagyon aranyos és csak megnézi, semmi olyat nem fog csinálni, ami fájni fog. Még csak nem is sírtam. Mire a fogorvosi székbe került, már sikerült teljesen megnyugodnia, egyáltalán nem sírt és az egész fogorvosi kezelést egy felnőtt higgadtságával és érettségével csinálta végig. A doki tök kedves és szimpi volt; gyorsan felmérte a helyzetet, és elmondta, hogy a másik fogat is el kell távolítania, mert ha megpróbálná visszaültetni, azzal valószínűleg több kárt okozna, ha megsérül az íny alatt a maradandó fog csírája. Úgyhogy kis kenőccsel elérzéstelenítették az ínyét, és kapott egy érzéstelenítő injekciót (ami közben majdnem megint elpityeredett és mondta, hogy ez csíp, de a fejét közben végig mozdulatlanul tartotta, meg sem moccant!) és a doki végül eltávolította a kilazult metszőt. Még a fogorvos is el volt képedve, hogy ilyen trauma után ennyire szépen viselkedjen egy ekkora gyerek és nagyon-nagyon megdícsérte.
Egy steril gézre kellett ráharapnia és így maradnia fél órán át, aztán otthon beadnom neki egy adag Panadolt (még mielőtt teljesen kimenne az érzéstelenítő hatása), aztán még kb. fél óráig szorítani egy másik steril gézt. Mindezért összesen $85-öt fizettem, és következő hétre visszarendelt kontrollra.
Milunak a baleset után 1 órával már semmi baja nem volt, úgy vigyorgott, mintha mi sem történt volna:



Ezek rögtön a baleset után készült képek (a pólója is azért foltos), és itt is látható, hogy még egy horzsolás sincs rajta, vagy pukli, de még csak a szája sem szakadt fel! Egyedül a két foga hiányzik... :o((( Az eltávolított fogacskát megkaptuk, és Milu büszkén mutogatta mindenkinek (barátaink még aznap este átjöttek megnézni őt, hogy hogy van; még ajándékot is kapott tőlük (meg persze tőlünk is), amiért ilyen ügyesen tűrte a fogorvosi kezelést :o) Mivel tudja, hogy csak iskoláskorban kezdenek kiesni a fogak, külön büszke az új ábrázatára; a múltkor is figyeltem a játszóházban, ahogy az ugrálóvár tetejéről direkt rávillantotta új mosolyát az alatta elhaladó kislányra. :o) A fiúknál egyébként bejön, most először fordult elő, hogy a játszóházban nála idősebb fiúk hívták magukhoz játszani.
Márk tök jól viselte, én meg összeomlottam. A baleset után 2 napig éjjel alig aludtam, rémálmaim voltak, nappal pedig többször is el-elsírtam magam amikor Milu nem látott és persze kezdődött az önmarcangolás, a "mi lett volna ha". Ha nem megyünk akkor ki a játszóra. Ha nem a rollert visszük. Ha ott futottam volna én is végig közvetlen mellette és hátha el tudtam volna kapni... Annyira gyorsan történt... Ha vissza tudnám egy kicsit forgatni az időt... Tudom, hogy semmi értelme az önkínzásnak, de nem tudtam nem erre gondolni. Pedig megtörtént, ez van, inkább annak kellene örülnöm, hogy nagyobb baja nem esett; és ezek végülis "csak" tejfogak voltak...
7 nap múlva visszamentünk kontrollra, ezúttal meg is röntgenezték. A doki el volt ájulva, hogy mennyire szép a seb, gyakorlatilag már teljesen gyógyult, pedig ilyenkor azért még pirosnak, duzzadtnak "illene" lennie. A röntgenképet egy hatalmas monitoron nézhettük meg, és a doki nagyon elégedett volt azzal, amit látott: ott volt a két szép maradandó fog teljes egészében és a tejfogakból sem maradt vissza semmi törmelék az ínyben.  A röntgen alapján azt látta, hogy ezek a felső metszők a balesettől függetlenül is előbb estek volna ki, szóval szerinte úgy 1 éven belül már el is kezdenek kibújni az új fogak (Milunak egyébként ez a két felső metsző bújt ki először babakorában is, nem a papírforma szerinti alsók!) Jó hosszan elbeszélgettünk, és sikerült megnyugtatnia. Fél év múlva kontroll, de szerinte minden rendben lesz. Milu kapott ismét egy matricát, amiért most is ennyire ügyes nagyfiú volt. A recepciósnál a fizetésre várva meg olyat mondtak nekem, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is elhangozhat ilyen egy ausztrál fogorvosi rendelőben: "no charge for today" és egy kedves mosoly. Még ilyet... :o)

A baleset után pár nappal már minden visszaállt a régi kerékvágásba, és nekem is elég gyorsan sikerült megszoknom az új mosolyát, most már fel sem tűnik. Egyre jobb idő van; az elmúlt napokban már végig rövidujjúban voltunk, melegen süt a nap és olyan 22-24 fokok vannak. Véget ért a szünet, elkezdődött az utolsó negyedév az oviban. Milu újra találkozhatott végre kis barátnőjével, Zarával (:o)), akivel az előző negyedévben teljesen összenőttek. Kéz a kézben sétálgatnak, Milu segít neki babakocsit tolni, együtt bicikliznek, egymást lökik a hintán, búcsúzáskor meg nagy ölelkezések vannak, nagyon aranyosak együtt! :o)


4 év teljes kihagyás után Arwent neveztük egy kiállításra, méghozzá a híres Royal Melbourne Show-ra, és ő lett a fajtagyőztes, nagyon büszke vagyok rá! (a képen egy 13 éves ozzi lánnyal van, aki kölcsönkérte őt a Junior Handler versenyre - és 3. lett végül, tök boldog volt!!)
Maga a kiállítás és a szervezés színvonala is példaértékű volt, le a kalappal.


Közben Arwen kölykei is nagyon szépen szerepeltek az Európakiállításon, Szlovéniában. Arwen egyik fia, Abrazo lett idén az Európagyőztes és a fajtagyőztes is (és ő a tavalyelőtti Fiatal Európagyőztes,  ill. a tavalyi Világgyőztes is, nagyon büszke vagyok rá! :o) Ha személyesen nem is lehettem ott, legalább fotón jó volt látni egyszerre 4 Arwen "kölyköt" a BIS ringben:


Jah és ami számomra a legjobb hír, visszakanyarodva Ausztráliába: megvan véégre a jogsim! Persze tudom, a legtöbben erre csak felhúzzák a szemöldöküket: és mi ebben a nagy ügy? Hát, nekem az, nagyon is! Aki ismer, az tudja, hogy a vezetés nálam egyfajta fóbia volt, és pár éve még nem hittem volna, hogy valaha le fogom tudni küzdeni a félelmeimet. De muszáj volt, és az utóbbi pár hónapban szorgalmasan gyakoroltam is Márkkal, amikor csak időnk engedte. Sőt, jó ideje már oda is eljutottam, hogy végre nem csupán kényszerből ültem a kormány mögé, hanem tényleg kezdtem élvezni a vezetést :o) A hazard tesztem -  ami egy számítógépes szimuláció gyakorlatilag; 28 db rövidfilmecskét vetítenek le, és az egérrel kattintani kell, amikor fékeznél, vagy elindulnál, kikanyarodnál stb. mikor mi a feladat - 80%-os lett elsőre (valami 53%-tól adják meg), így már csak a gyakorlati vizsga volt hátra (aminél nincs korlát, hogy hányszor lehet nekifutni, direkt megkérdeztem :o))

Nemigen bíztam benne, hogy már rögtön elsőre át fogok menni, és így is lett. Szerintem életem legszebb "reverse parallel parking"-ját és "three-point turn"-jét mutattam be, és nem is volt semmi gond, egészen egy kellemetlen szituációig. Egy iparterületen haladtunk, az út két oldalán parkoló kocsik, meg forgolódó teherautók, kamionok. Egyáltalán nem voltak sávok felfestve, így én automatikusan egy-egy széles sávnak vettem. Az út végén balra kellett fordulnom. Megálltam szépen, jobbra tekintettem, és láttam, hogy jön egy kocsi, ami balra indexel, így hát megkezdtem én is a balra kanyarodást, mire a kis ázsiai vizsgáztatónő mellettem azonnal a kézifékhez kapott és majdnem fel is tépte ijedtében; nekem kellett megnyugtatnom, hogy nyugi, el fog kanyarodni, indexelt is és láthatóan lassított is, ezért mentem ki elé. Ekkor persze már tudtam, hogy vége a vizsgának, valahogy kompenzálnia kellett az ijedtségét. A Vicroadsnál elmondta, hogy ő azért nem látta, hogy az a kocsi indexelt, mert én rossz helyről kanyarodtam, egy balra kanyarodáshoz jobban ki kellett volna mennem az út bal oldalára, én meg ugye az út mentén parkoló autókat elhagyva egyenes vonalban haladtam és az út végén onnan kanyarodtam (jelzem ismét, ha lettek volna sávok felfestve, nyilván nem a jobb oldaliba álltam volna egy balra kanyarodáshoz, de hát nem voltak sávok, így én egynek vettem, hiba volt.) Külön elmondta, hogy azért mert kikanyarodtam egyébként nem kaptam büntetőpontot, mert az teljesen jogos volt, de jobban balra kellett volna húzódnom a kanyarodás előtt. Hát, ez van.

Másfél hét múlvára már kaptam is új időpontot, és ezúttal (egy másik vizsgáztatónál) sikerült is simán a vizsga, még meg is lettem dícsérve :o) Egyébként mindenkinek akinek vizsgáznia kell vezetésből az ausztrál jogsihoz; ha volt otthon jogsija ha nem, nagyon-nagyon ajánlom, hogy vizsga előtt vegyen 1-2 órát oktatótól. Ő ugyanis elmondja az összes trükköt, amit a vizsgáztatók megkövetelnek, és nagyrészt vizsgaútvonalakon visz majd, és felhívja a figyelmet, hogy hol és mire kell figyelni. Nekem nagyon hasznos volt, és legalább nem a vizsgán néz az ember bambán, ha pl. ilyen utasítást kap: "turn right from the left lane, finishing middle" (mindezt úgy, hogy épp egy négysávos felüljárón haladok felfelé... aztán amikor felértem a tetejére, akkor persze már láttam, hogy jobbra nyílik két új kanyarodósáv, és azt akarja, hogy majd a balból kanyarodjak ki, és ahová kanyarodok, ott meg nyilván 3 sáv lesz majd, ha azt szeretné, hogy a középsőbe érkezzek...) De a kéziféket sem jutott volna eszembe behúzni automata kocsinál totál sík terepen, minden egyes megállásnál (márpedig a vizsgán csak ekkor van vége egy parkolási műveletnek, nem elég simán "parking"-ba tenni.) Teljesen hülyebiztosak egyébként; a vizsga előtt ugye meg kell mutogatni a vizsgáztatónak mindent az autón: index jobbra, balra, féklámpa, duda, fényszórók (high & low beam, és a vizsgára ez utóbbit fent is kell hagyni), vészvillogó, ablaktörlő, kézifék stb., még a szélvédőpárátlanítót is (windscreen demister, rear window demister) - én először csak úgy simán rámutattam ugye, de addig nem ment tovább a vizsgáztató, amíg a választható opciók közül konkrétan az ujjammal rá nem böktem a szélvédőfűtés jelre (Khmm. Van olyan vajon, aki a lábfűtésre tekerné a gombot, ha párás az ablak, hogy erre ekkora figyelmet fordítanak?)

Vezetés közben egyébként teljesen egyértelmű utasításokat adnak (pl. "at the end of the road, turn right" vagy "when safe, move to the left lane") A sebességhatárokra nagyon kell vigyázni, ha csak 1 km/h-val többel mész 5 másodpercen keresztül, akkor vége a vizsgának (iskolaidőben pedig 5 másodperces tűréshatár sincs). Ha már 5 km/h-val mész többel, azonnal vége a vizsgának. (ugyanakkor persze az is súlyos hiba, ha mondjuk 10 km/h-val a sebességhatár alatt mész, az túl lassú. Az ideális a vizsgán mindig úgy 5 km/h-val a speed limit alatt maradni.) Ha csak egy kerékkel is felmész a padkára, az ütközésnek minősül és vége a vizsgának. Ha elbambulsz és nem indulsz meg rögtön a zöld lámpánál, és a mögötted lévő dudál egyet, vége a vizsgának. És így tovább...
A vizsgáról, annak menetéről egyébként itt elolvasható minden tudnivaló (72 oldal), de szerintem egyszerűbb megnézni inkább ezt:



A lényeg, hogy megvan végre a jogsim, és használom is, teljesen egyedül viszem már Milut két kerülettel arrébb oviba, meg megint máshová gymnastics-re, meg vásárolni - és naaaagyon élvezem!!! :o)
Márk pedig vett magának egy másik kocsit (ez manuális váltós), egy Opel Fronterát és teljesen elégedett vele. Milu egyik nagyon kedves óvónénijé volt a kocsi az elmúlt 10 évben, és ez azért nagy előny, hogy ismerjük a régi tulajt, és tudjuk, mennyire hajtotta, ill. ki szervizelte.


Nem is olyan röviden ennyi történt velünk mostanában, fotókat ide fogok majd feltölteni :o)

2010. július 30., péntek

Téli vegyes

Sokasodni kezdtek a "mi van veletek, nem frissül a blog" kezdetű megkeresések, úgyhogy írok gyorsan pár sort. :o) 
Minden rendben van velünk, rohannak a hétköznapok. Az idő kezd egy kicsit javulni, néha már egész melegen süt a nap, de estére még mindig nagyon lehül a levegő; valamelyik nap még reggel 9-kor is látszott a leheletem... Voltak kifejezetten hideg, esős napok; olyan is volt, hogy még a kutyákra is ráadtam inkább a bélelt, meleg agártakarókat és úgy vittem ki őket sétálni... (eddig nem is tudtam, minek csomagoltuk be egyáltalán ezeket is, úgysem lesz rájuk szükségünk soha Ausztráliában - hát lett. :o)
Persze lehet, hogy csak mi fázunk ennyire. Az ozzi csajok miniben, tangapapucsban, meg spagettipántos felsőben sétálnak el mellettem, amikor én a polárpulcsimban még azon gondolkodom, hogy egy széldzseki sem ártott volna. Önmagában a hideg még nem lenne gáz egyébként, ha normálisan megépített, szigetelt házak lennének, és legalább bent nem fázna az ember, mert érne valamit a fűtés.
Szerencsére már csak pár hét, és jön a tavasz :o) Mostanában már kevesebbet esett az eső, és egyre többet süt a nap is, úgyhogy egyre messzebbre merészkedünk hétvégeken. Főleg az óceánpartra szoktunk lemenni, de sokszor csak kinézünk egy új helyet és felfedezzük (imádom ezeket a napokat!!)

Legutóbb például a Seal Rocks-nál voltunk, ahol Ausztrália egyik legnagyobb számú fókakolóniája él. Milliószor voltunk már Phillip Island-en; ha vendégeink vannak, velük is mindig elmegyünk, de a szigetnek ez a része eddig valahogy teljesen kimaradt, pedig csodaszép partszakaszok vannak és gyönyörű zöld minden. A parttól kb. másfél km-re van az a sziklás kis szigetecseke, ahol több, mint 20ezer (!) fóka él. Az 1800-as évektől majdnem a kihalásig gyilkolták itt a fókákat; már csak kb. 100 maradt, amikor aztán végre védettnek nyilvánították őket, és mára már szerencsére újra a régi létszámban élnek itt.


Amikor csak tehetjük, a kutyákat is visszük magunkkal. A nemzeti parkokba persze nem jöhetnek be, de az óceánparton simán el lehet őket engedni egy kicsit szaladgálni. Szerintem órákig el tudnánk ücsörögni Márkkal a homokban, és csak bámulni a vizet, a hullámokat, a homokban ásó Milut, meg a kutyáinkat, ahogy boldogan rohangálnak körülöttünk.





Voltunk Brigthon-ban is, a már sokszor hallott híres kutyás futtatón. Mindenki dícsérte, így hát mi is megnéztük, és tényleg szuperjó. Egy elég nagy partszakasz van lezárva csak a kutyásoknak, ráadásul az egész körbe is van kerítve... Mindez Melbourne egyik legelitebb, legdrágább részénél.




Szintén a kutyás partról fotózva, a city látképe:


és a közeli kikötő:


Ja és hát ehhez is Ausztráliába kellett jönnöm, hogy ilyet lássak... Kutya-szülinapi buli. Szülinapos labrador, és vagy 8-10 labrador haver, mind szülinapos sapiban. A homokban felállított asztalka, rajta kutyajutifalik, mellette ajándéktáskák az ünnepeltnek... :oDDD



De rengeteg fotóm van, úgyhogy csinálok inkább egy vegyes téli albumot, és oda fogom őket felpakolni.
Miluéknak megvolt az első fellépésük a Magyar Házban és óriási sikerük volt; a közönség egészen meghatódott a díszbe öltözött picurkákat látva: lám, itt az új utánpótlás. Erről is teszek majd fel képeket.
Milu beszéde szépen fejlődik, és egyre több angol szót használ, néha már egész mondatokat is mond. Az utóbbi időben ha vásárolni megyünk, a boltokban szinte csak angolul szól hozzám ("look at this!", "come here!", "where are you?" "Can I have this one?" stb.)  és újabban néha máminak hív... Röhej, hogy eddig azt vártam, hogy mikor fog már a halandzsa nyelvről angolra váltani (ugyanis még mindig kevés angol hatás éri, kevés óraszámban jár csak oviba és a barátok is mind magyarok és itthon is csak magyarul beszélünk), és most meg, hogy egyre inkább kezdi az angolt használni, valahogy olyan fura és idegen, hogy angolul szól hozzám és maminak hív (vajon másban is voltak ilyen érzések, vagy csak bennem?)

Továbbra is megyek vele mindenféle programra, görkorizni, jégkorizni, bringázni, játszóterezni, játszóházazni és például ismét voltunk a Melbourne múzeumban is (annyira érdekes és izgalmas egyébként ez a múzeum a gyerekeknek is, hogy Milu 4 évesen magától kéri, hogy oda menjünk...) Most láttam, hogy Sam is idekerült, a világhírűvé vált koala, akit egy, a 2009-es "Black Saturday" előtti bozóttűzben mentett meg egy tűzoltó. A fotó, amin a tűzoltó egy üveg vízzel itatja a másodfokú égési sérüléseket szenvedett koalát, bejárta a világot és a remény szimbóluma lett. Sam az égési sérülésekből felépült volna, de egy súlyos betegség miatt sajnos 2009. augusztusában végül el kellett altatni.


Éés, lefotóztam az új "bike share" program bringáit is :o) "Short trip? Why not take a bike?" jelmondattal 50 bicikliállomáson 600 bringa várja a turistákat, diákokat, bárkit. Van éves bérlet $50-ért, vagy heti bérlet $8-ért, vagy napijegy $2.50-ért. Csak ki kell választani egy bringát, és indul az óra. A brinkákat bármelyik melbourne-i bicikliállomáson le lehet tenni, és a kölcsönzés első fél órája ingyenes (31-60 percig pedig $2, 61-90 percig $5, utána minden megkezdett félóra $10, szóval hosszú távon azért húzós tud lenni, de rövid távon klassz dolog. Bővebben itt.)



Ja, annyi van még, hogy gyorsan közeleg a szerződésünk lejárta, úgyhogy szóltunk a property manager-ünknek,  hogy szeretnénk még egy évvel meghosszabbítani a házbérlést. Kettő nap múlva már itt is volt a postaládánkban a Landlord által aláírt szerződés 3 példányban :o) Nagy kő esett le a szívemről, hogy a Landlord nem készül eladni a házat - a hátam közepére sem kívántam volna most egy költözést, pláne mivel egy csomó cuccunk van már. Az meg már csak hab a tortán, hogy árat sem emelt, maradt a 340 p/w, pedig ezért a házért, itt, legalább 370-et is simán elkérhetne. Nekünk csak jó :o)

2010. május 26., szerda

Tojáskeltetés az oviban :o)

Pár képet hoztam csak az oviból. Előre tudtunk, hogy ezen a héten "duck hatching" lesz, azaz behoznak az oviba egy inkubátort, benne épp kikelés előtt álló tojásokkal, amikből gyakorlatilag a gyerekek szeme láttára bújnak ki a kiskacsák. Hétfőn érkezett meg az inkubátor, és a gyerekek a szőnyegen körben ülve nagy csendben, nagyon óvatosan, egyenként a kezükbe foghatták a meleg, közvetlenül repedés előtt álló tojásokat; a fülükhöz téve még hallhatták is belül a kiskacsákat :o) Mondanom sem kell, mekkora élmény ez nekik... Ma reggel kezdtek kikelni a kacsák, így az óvónénik át is helyezték őket egy nagyobb, meleg fészekbe. 



Molly csendre inti Finn-t: egy tojásból még várják a kiskacsát!