2008. május 28., szerda

Elköltöztünk...

Május 24. óta már egy negyvenvalahány négyzetméteres kis lakásban hajtjuk álomra fejünket egy budapesti, lepukkant panelrengeteg közepén.
A fotókat azt hiszem most inkább mellőzöm. A "zöldterület" itt térdig (néhol derékig) érő gaztengert jelent, elképesztő mennyiségű elhajigált szeméttel tűzdelve.
0-24-es italdiszkontok, sörözők egymás hegyén-hátán; de a mellettük ácsorgó, lépcsőkön ücsörgő vendégkör is külön tanulmány... Az egyik kocsmával szemben van egy játszótér is, így apu-anyu össze tudja kötni a kellemest a hasznossal: amíg kicsi gyerekeik homokoznak és csúszdáznak, ők onnan vigyáznak rájuk, végül is rálátni...

Ahogy korábban írtam, házunkat az egyik legjobb barátaink vették meg, így nem gond, hogy hol tároljuk az Ausztráliába szánt cuccainkat. Még rengeteget kell pakolnunk, ide tulajdonképpen csak a legszükségesebbeket hoztuk át; amikor csak tudunk, megyünk majd vissza és folytatjuk a dobozolást. Állati lassan haladunk; nem kis munka egy 270 m2-es házban szétválogatni, mi az, ami biztos, hogy jön; mi az, ami még meggondolandó; miket adjunk el (azokat mennyiért), miket ajándékozzunk el (és kiknek), mi megy a szeretetszolgálatnak, mi kuka.. És ezt úgy, hogy egyikünknek közben a 2 éves gyerekünkre kell vigyáznia - nagyszülők dolgoznak, a másik nagyszülő pedig messze lakik.
Milu persze szívesen megy vissza, homokozik a kertben, hozza-viszi a kis felszerelését. A házban is szabadon mászkálhat, ahogy eddig is, és sok változtatás sem történt még, így nem annyira szembetűnő például az sem, hogy az már nem az ő szobája többé :o(
De azért nagyon is érzi a változást. Az új helyen az elaltatással gondok vannak; a déli és az esti alvásnál is zokogva kér, hogy hadd aludjon el a mi ágyunkban, hozzám bújva (ilyen azelőtt nem volt, mindig a saját ágyában aludt a szobájában - igaz, az ágyát szétszereltük, itt az utazóágyában alszik a kókuszmatracán, és ezen ugyebár nincs rács, ahol kidughatja a kezét, hogy fogjam meg amíg elalszik)
Semmivel nem lehet megnyugatni, csak ha kiveszem és hozzám bújhat. Két kis kezével átöleli a kezemet amilyen szorosan csak tudja, közben könnyes szemekkel, hüppögve nézi az arcom és meg-megsimogatja... Annyira édes, elmondhatatlanul szeretem! :o) Elég gyorsan elalszik, és akkor rögtön át is teszem az ágyába, ahol csak reggel ébred.
Úgy néz ki, hogy még hosszú hónapokat kell itt dekkolnunk, úgyhogy remélem minél előbb megszokja az új helyet és nem lesz gond.

Arwen és Cilu is itt vannak velünk. Cilu meglepően jól viseli, de ő mindig is ilyen volt; az elmúlt 11 évben sokszor költöztünk már vele, és ő mindenhol azonnal otthon érezte magát, ahol mi is ott voltunk. Arwennek láthatóan nagyon hiányzik Barka és a ház, a kert; vacsorázni sincs kedve. Amúgy nagyon jó kutya, egy hangja nincs. A séták közötti időszakban fekszik szépen a helyén, észre sem venni, hogy itt van.

Röviden ennyi van most... Mától újra van netünk, de még mindig nagy a lemaradásom blogolvasásban :o(

2008. május 21., szerda

Egyiptom

A Nyíregyházi Állatparkban töltött hétvége után szinte rögtön el is utaztunk 2 hétre Egyiptomba. Nagyon jó áron sikerült kifogni egy utat, és már igencsak ránk fért a pihenés.


Az ősi egyiptomi kultúra mindig is lenyűgözött, Márkkal első közös utunk is ide vezetett 11 évvel ezelőtt. Akkor Kairótól jártuk be Egyiptomot a Nílus mentén Abu Simbelig, igazából csak a Vörös-tenger maradt ki. Most viszont, hogy már gyerek is van, egy vörös-tengeri, hurghadai pihenés jó ötletnek bizonyult. Ezúttal semmilyen programra nem fizettünk be, csak lazultunk és élveztük a tengert, a napsütést.
Milu jó sokat homokozott és pancsolt, Márk meg szívesen épített neki homokvárat, meg temette el a lábait (hú, azt különösen élvezte, hangosan kiabált nevetve, hogy "anya, eltűnt a Milcsi lába!", ilyenkor meg kellett csodálni, aztán "elővarázsolta" és lehetett elölről kezdeni)
Nekem meg végre volt elég időm olvasni, faltam a könyveket a szép időben a nyugágyon fekve a tengerparton, szóval teljes volt a boldogság :o)



Az egyiptomiak nagyon kedvesek, mindig mosolygósak, a gyerekeket nagyon szeretik, Miluért is odáig voltak (olyan is volt, hogy fotózkodni akartak vele). A reptéren mindenhol előre engedtek minket, csak mert pici gyerekkel voltunk (na nem a magyar útitársaink, hanem az egyiptomiak voltak, akik kiszedtek hátulról a tömegből és előrekísértek a vízumbeütésnél)

A szoba, amit először kaptunk, hmm... nem igazán felelt meg a színvonalnak, amit vártunk (pici szoba, két egyszemélyes ágy, amit összetolhattunk és úgy aludhattunk rajta hárman; a fürdő meg iszonyat lelakott pici lyuk volt, budin ülve az ember feje a mosdó fölé ért, a zuhanytálcára rá nem álltunk volna, a wc-tartályt a Márknak kellett megjavítania, hogy működjön, meg ilyen apróságok...) Azonnal szóltunk a manager-nek, hogy másikat kérünk. Teljesen teltház van, nem tud mit tenni - mondta; mi viszont nem hagytuk magunkat, úgyhogy megígérte, hogy másnap kerít egy jobb és nagyobb szobát.
Másnap reggel volt egy találkozó, ahol jelentkezni lehetett a programokra és mindenki elmondhatta panaszait a magyar idegenvezetőnek. Voltak olyan utastársak, akik még este 8-kor is a szálloda halljában ültek, mert egyáltalán nem volt számukra szoba. Volt egy egyedülálló hölgy, aki ugyan kifizette a felárat, hogy ő egyedül lesz a szobában (két egyszemélyes összetolhatós ágy), a hotel mégis úgy gondolta, ez nagy pazarlás, és az este folyamán betett mellé egy vadidegen bácsit... aztán pár órával később még egyet!!! Na ez azért ott van.
A többieknek ezután napokat kellett várni, hogy új szobákat kaphassanak, míg mi (akik nem vártunk az idegenvezetőre, hanem magunk intézkedtünk) még az ígértnél is korábban kaptunk végül. Azért vannak gondban, mert rengeteg a német turista (szinte csak németek és oroszok voltak a szállodában) és a német utazási irodák tudtak olyan szerződést kötni a hotellel, hogy nem délig kell elhagyni a szobát, hanem ha este 9-kor indul a gépük, akkor egészen addig maradhatnak, amíg nem kell indulni a reptérre. (a magyaroknak persze ilyen nem volt, nekünk délig ki kellett csekkolni, a gép meg 17.30-kor indult)

Az újonnan felajánlott szobát már elfogadtuk, sokkal nagyobb és szebb volt. A hotelben 3 étterem volt, a nemzetközi ételeket kínáló "Royal Palm", a főleg olasz "Swan", és az orientális "Arabesque" (ez utóbbinál soha nem kellett asztalra várni, míg mondjuk a Swan-nél vacsoraidőben néha 30-40 percet is).
2 medence is volt a hotel hatalmas, parkos területén, de persze főleg a tengerben fürödtünk.

Az egyiptomiak a borravalót (TIP ugyebár, ami a "To Insure Promptness" rövidítése - szegény Márkot gyakran megtalálom ilyenekkel :o) egyértelműen elvárják, néha azonban egész pofátlanul is. Rögtön az első este például vacsoránál ittunk 2 narancslevet és egy kis üveg ásványvizet is kértünk. Egyiptomi fontot még nem volt időnk váltani, de gondoltuk, végülis mindegy, ez van, majd fizetünk euróval. Tökéletesen tisztában voltunk az árfolyammal, 7 euró értékben fogyasztottunk (ami már önmagában is drága, de a szállodában persze mit várunk - pl. 14 egyiptomi fontért árulták az ásványvizet, ami kint egyik üzletben sem több 2-nél, 15 fontért a jégkrémet, kint 11 fontért vettünk 2 jégkrémet, Milunak 2 üdítőt és egy nagy vizet is...)

Tehát 7 euró, a legrosszabb esetben is. Filóztunk is, hogy legyen majd a borravaló, mert azért eurót nem szívesen osztogat az ember. A pincér aztán rögtön megoldotta a dilemmánkat, ugyanis lazán 10 eurónak számolta a fogyasztásunkat, ami elég durva, de sajna joga van hozzá, hogy úgy váltsa ahogy akarja. Ő is tudta, mi is tudtuk, hogy csúnyán lehúzott.
Márknak azonban csak 20 eurós bankjegye volt, amit odaadott a pincérnek, és mondta hozzá, hogy "unfortunately we don't have smaller", a pincér meg ennek ellenére úgy ahogy van, simán borravalónak vélte, eltette és mosolyogva megköszönte a fogyasztást! (Márk meg sietett újfent értésére adni, hogy csak azért kapott huszast, mert nem volt kisebb; végül nagy nehezen elérte, hogy visszaadjon belőle, de persze egyiptomi fontban és az étterem árfolyamán váltva - tanultunk belőle, még aznap este kihúztunk pénzt váltani)

A szállodán kívül rengeteg kis bolt volt, az eladók meg szaladtak ki elénk, hogy betereljenek; már messziről kiabálták, hogy 'hello, where do you come from", gyakran nagyon erőszakosak. Persze, kedvesen adják elő magukat, de többször is próbáltak olyan szinten lehúzni, hogy egészen elképedtem (pl. egyik nap vettünk egy ékszeresdobozt; tudtuk melyik boltban mennyiért kínálják, végül egy helyen sikerült szépen lealkudni. Másnap akartunk venni még egyet ugyanott. Ezúttal egy másik eladó szolgált ki, aki az eredeti ár 5x-öséről akarta indítani beszélgetést...) Mindenhol kíméletlenül alkudni kell. Az ember azt gondolná, vannak azért kivételek: ahogy egy étteremben, internet cafe-ban sem állnánk neki alkudozni, a gyógyszertárat is ilyennek véltük. Az tűnt fel, hogy pár kis vacakért magyar viszonylatban is igen sok pénzt fizettünk. Persze árak sehol nincsenek feltüntetve, vagy ha igen, akkor arab írással. Otthon az egyik cucc alján végül véletlenül mégis találtunk egy matricát, és angol nyelven is rajta volt az ára félreérthetetlenül. Márk visszament, hogy vegyen egy másikat, kíváncsiak voltunk, mennyiért számolják. Nos, ezt kerek 15x-ös áron adták (...) Márk ekkor megkérdezte, hogy "how come?" és megmutatta a kis cetlin az árat. Volt nagy döbbenet, és ami a leggázabb, hogy még ezek után is megpróbálta megmagyarázni, hogy az nem a "price", ahogy oda van írva, hanem a "quantity", és felmutat a polcra, ahol egész véletlenül tényleg éppen 4 db volt.
A vége persze az lett, hogy elnézést kértek, biztos rossz volt akkor a bar code, ez tényleg egy 120 Ft-os gyógyszer...

Ezeket el kell fogadni, ez Egyiptommal jár, ettől függetlenül szuper volt a nyaralás. Reggeli után rögtön mentünk ki a partra, Milu a locsolókannájával és teljes homokozószettel; néha ebédre már annyira elfáradt, hogy elaludt sült krumplival a szájában. Kb. délután 1-től aludt úgy 4-ig (ezalatt mi a 24 6. évadját néztük Milu kis lejátszóján (angolul, angol felirattal); imádjuk ezt a sorozatot, még 2005-ben kattantunk rá), aztán újra ki a partra, csúszdázni, fürödni, sétálni, olvasni.


A replőúton sem oda, sem vissza nem volt gond Miluval. Odafelé 3,5 óra volt az út, felszállás után szinte rögtöne elaludt, aztán nézett egy kis Vakondot, és csak az út vége előtt kb. 20 perccel kezdett nyűglődni, hogy ő akkor most kiszáll.
Hazafelé több, mint 4,5 óra volt az út (leszálltunk Sharm-el-Sheikh-ben, és még vagy fél óra várakozás is volt), Milu dvd-zett, meg a folyosón szaladgált, végül leszállás előtt kb. 15 perccel hozzám bújva bealudt. Aludt amikor Márk a vállára vette és leszálltunk a gépről, aludt az útlevélvizsgálaton, aludt a bőröndre várva; aludt amikor Márk sógora beövezte a kocsiba, aludt amikor hozzájuk érkezvén áttettük a mi kocsink gyerekülésébe, aludt amikor hazaérve átpelenkáztuk és aludt amikor letettük az ágyába :o)
Persze nincsenek illúzióim, hogy Ausztráliába menet is ugyanilyen simán megy majd minden, de azért eddig bíztató. Márk húgáék tök aranyosak voltak, nem tudták, mennyi kajánk van otthon, és be is vásároltak nekünk pár alapvető dolgot, tényleg jól jött.

A fotók itt találhatóak. Vasárnap éjjel érkeztünk és hétfőn máris Bea barátnőmékhez mentünk Fehérvárra. Odafelé felvettük a postán egy csomagot, amit a Bogdanovits család küldött - Írországból hoztak nekünk egy Ausztráliás újságot, és a Bácskai család által küldött szerencsehozó ír lóhere hűtőmágnes is bele volt csomagolva, egy kedves levél kíséretében, komolyan nagyon jólesett!! Ezúton is köszönjük nekik.

Nyíregyházi Állatpark

Igen, tudom, nagyon eltűntünk az utóbbi időben. Vízummal kapcsolatban persze semmi előrelépés nincs - épp holnap lesz kerek 9 hónapja, hogy beadtuk a kérelmet.


Szerencsére májusban valahogy gyorsabban telt az idő, sok programunk volt, alig voltunk itthon.
Május elején például, a hosszú hétvégén, barátaink invitálására elmentünk megnézni a Nyíregyházi Állatparkot.
A Budapesti Állatkertet persze jól ismerjük, gyakran megyünk és szeretek ott lenni; szeretem, hogy történelme van, szeretem ahogy az élővilág megóvására tanít (és egyre szebb, nagyon szépen csinálgatják). Még talán párszor voltunk a veszprémiben, meg a budakeszi vadasparkban még sok-sok évvel ezelőtt, és egyik sem volt maradandó élmény, sokkal inkább a "semmi extra" kategória.
Őszintén szólva a Nyíregyházitól sem vártunk többet, de úgy voltunk vele, Milunak biztos fog tetszeni, meg a társaság is jó... naná, hogy megyünk! Megérkezvén aztán volt nagy meglepi, ugyanis ezerszer jobb és szebb a park, mint amire számítottunk. 30 hektár a park területe, többszáz állatfaj többezer példányának ad otthont. Sok olyan fajjal büszkélkedhetnek (sőt, sok kuriózumnak számító szaporulattal is), amik még a budapestiben sincsenek (pl. afrikai elefántok, fehér tigrisek stb.)
A park akkora, hogy a hétvége alatt nem is tudtunk megnézni mindent (persze ehhez Milu nagyban hozzásegített: a park területén található minividámparkban jelentős időt el kellett töltenünk :o)

Csak a legjobbakat tudom mondani, elismerésem a munkájukhoz; gyönyörű helyek vannak a parkban, nagyon szépen, igényesen alakítgatják és hatalmas helyük vannak az állatoknak - az embernek valahogy az az érzése, hogy nincsenek is bezárva, hanem szinte szabadon élnek.

A jegesmedve nem tőlünk 30 méterre látható valahol (ha látható egyáltalán), mindenféle kerítések és árkok mögött, hanem egyetlen üvegfal választ el tőle; ott úszkál, eszik, játszik a feszített víztükrű medencéjében, pár centire tőlünk.



Látványetetések vannak, meghatározott időpontokban, a fókáknál ez külön show-val egészül ki :o)


Szállásunk a Hotel Dzsungelben volt, ami Magyarország egyetlen állatkerten belül található szállodája. Az állatkertbe belépődíjat így nem is kellett fizetnünk, a hotel vendégeiként kedvünkre mászkálhattunk ki-be.
Köszönjük a lehetőséget Tasyéknak, felejthetetlen élmény volt. Mindenképp szeretnénk még visszamenni, és nagyon tudjuk javasolni másoknak is!
Fotók itt találhatók, sajnos nem volt mindig velem a gép, csak párat tudtam fotózni.