Elköltöztünk...
Május 24. óta már egy negyvenvalahány négyzetméteres kis lakásban hajtjuk álomra fejünket egy budapesti, lepukkant panelrengeteg közepén.
A fotókat azt hiszem most inkább mellőzöm. A "zöldterület" itt térdig (néhol derékig) érő gaztengert jelent, elképesztő mennyiségű elhajigált szeméttel tűzdelve.
0-24-es italdiszkontok, sörözők egymás hegyén-hátán; de a mellettük ácsorgó, lépcsőkön ücsörgő vendégkör is külön tanulmány... Az egyik kocsmával szemben van egy játszótér is, így apu-anyu össze tudja kötni a kellemest a hasznossal: amíg kicsi gyerekeik homokoznak és csúszdáznak, ők onnan vigyáznak rájuk, végül is rálátni...
Ahogy korábban írtam, házunkat az egyik legjobb barátaink vették meg, így nem gond, hogy hol tároljuk az Ausztráliába szánt cuccainkat. Még rengeteget kell pakolnunk, ide tulajdonképpen csak a legszükségesebbeket hoztuk át; amikor csak tudunk, megyünk majd vissza és folytatjuk a dobozolást. Állati lassan haladunk; nem kis munka egy 270 m2-es házban szétválogatni, mi az, ami biztos, hogy jön; mi az, ami még meggondolandó; miket adjunk el (azokat mennyiért), miket ajándékozzunk el (és kiknek), mi megy a szeretetszolgálatnak, mi kuka.. És ezt úgy, hogy egyikünknek közben a 2 éves gyerekünkre kell vigyáznia - nagyszülők dolgoznak, a másik nagyszülő pedig messze lakik.
Milu persze szívesen megy vissza, homokozik a kertben, hozza-viszi a kis felszerelését. A házban is szabadon mászkálhat, ahogy eddig is, és sok változtatás sem történt még, így nem annyira szembetűnő például az sem, hogy az már nem az ő szobája többé :o(
De azért nagyon is érzi a változást. Az új helyen az elaltatással gondok vannak; a déli és az esti alvásnál is zokogva kér, hogy hadd aludjon el a mi ágyunkban, hozzám bújva (ilyen azelőtt nem volt, mindig a saját ágyában aludt a szobájában - igaz, az ágyát szétszereltük, itt az utazóágyában alszik a kókuszmatracán, és ezen ugyebár nincs rács, ahol kidughatja a kezét, hogy fogjam meg amíg elalszik)
Semmivel nem lehet megnyugatni, csak ha kiveszem és hozzám bújhat. Két kis kezével átöleli a kezemet amilyen szorosan csak tudja, közben könnyes szemekkel, hüppögve nézi az arcom és meg-megsimogatja... Annyira édes, elmondhatatlanul szeretem! :o) Elég gyorsan elalszik, és akkor rögtön át is teszem az ágyába, ahol csak reggel ébred.
Úgy néz ki, hogy még hosszú hónapokat kell itt dekkolnunk, úgyhogy remélem minél előbb megszokja az új helyet és nem lesz gond.
Arwen és Cilu is itt vannak velünk. Cilu meglepően jól viseli, de ő mindig is ilyen volt; az elmúlt 11 évben sokszor költöztünk már vele, és ő mindenhol azonnal otthon érezte magát, ahol mi is ott voltunk. Arwennek láthatóan nagyon hiányzik Barka és a ház, a kert; vacsorázni sincs kedve. Amúgy nagyon jó kutya, egy hangja nincs. A séták közötti időszakban fekszik szépen a helyén, észre sem venni, hogy itt van.
Röviden ennyi van most... Mától újra van netünk, de még mindig nagy a lemaradásom blogolvasásban :o(
A fotókat azt hiszem most inkább mellőzöm. A "zöldterület" itt térdig (néhol derékig) érő gaztengert jelent, elképesztő mennyiségű elhajigált szeméttel tűzdelve.
0-24-es italdiszkontok, sörözők egymás hegyén-hátán; de a mellettük ácsorgó, lépcsőkön ücsörgő vendégkör is külön tanulmány... Az egyik kocsmával szemben van egy játszótér is, így apu-anyu össze tudja kötni a kellemest a hasznossal: amíg kicsi gyerekeik homokoznak és csúszdáznak, ők onnan vigyáznak rájuk, végül is rálátni...
Ahogy korábban írtam, házunkat az egyik legjobb barátaink vették meg, így nem gond, hogy hol tároljuk az Ausztráliába szánt cuccainkat. Még rengeteget kell pakolnunk, ide tulajdonképpen csak a legszükségesebbeket hoztuk át; amikor csak tudunk, megyünk majd vissza és folytatjuk a dobozolást. Állati lassan haladunk; nem kis munka egy 270 m2-es házban szétválogatni, mi az, ami biztos, hogy jön; mi az, ami még meggondolandó; miket adjunk el (azokat mennyiért), miket ajándékozzunk el (és kiknek), mi megy a szeretetszolgálatnak, mi kuka.. És ezt úgy, hogy egyikünknek közben a 2 éves gyerekünkre kell vigyáznia - nagyszülők dolgoznak, a másik nagyszülő pedig messze lakik.
Milu persze szívesen megy vissza, homokozik a kertben, hozza-viszi a kis felszerelését. A házban is szabadon mászkálhat, ahogy eddig is, és sok változtatás sem történt még, így nem annyira szembetűnő például az sem, hogy az már nem az ő szobája többé :o(
De azért nagyon is érzi a változást. Az új helyen az elaltatással gondok vannak; a déli és az esti alvásnál is zokogva kér, hogy hadd aludjon el a mi ágyunkban, hozzám bújva (ilyen azelőtt nem volt, mindig a saját ágyában aludt a szobájában - igaz, az ágyát szétszereltük, itt az utazóágyában alszik a kókuszmatracán, és ezen ugyebár nincs rács, ahol kidughatja a kezét, hogy fogjam meg amíg elalszik)
Semmivel nem lehet megnyugatni, csak ha kiveszem és hozzám bújhat. Két kis kezével átöleli a kezemet amilyen szorosan csak tudja, közben könnyes szemekkel, hüppögve nézi az arcom és meg-megsimogatja... Annyira édes, elmondhatatlanul szeretem! :o) Elég gyorsan elalszik, és akkor rögtön át is teszem az ágyába, ahol csak reggel ébred.
Úgy néz ki, hogy még hosszú hónapokat kell itt dekkolnunk, úgyhogy remélem minél előbb megszokja az új helyet és nem lesz gond.
Arwen és Cilu is itt vannak velünk. Cilu meglepően jól viseli, de ő mindig is ilyen volt; az elmúlt 11 évben sokszor költöztünk már vele, és ő mindenhol azonnal otthon érezte magát, ahol mi is ott voltunk. Arwennek láthatóan nagyon hiányzik Barka és a ház, a kert; vacsorázni sincs kedve. Amúgy nagyon jó kutya, egy hangja nincs. A séták közötti időszakban fekszik szépen a helyén, észre sem venni, hogy itt van.
Röviden ennyi van most... Mától újra van netünk, de még mindig nagy a lemaradásom blogolvasásban :o(