2010. október 5., kedd

Tavaszi vegyes :o)

Azt hittem, a sima hétköznapok, ill. a kirándulásaink csak nekünk lehetnek érdekesek, de annyian kérték, hogy ne hagyjam abba a blogot, hogy a téli után írok egy tavaszi összefoglalót is. Voltunk mindenfelé; keresztelőn, szülinapi bulikon, bbq partin, malacsütésen és szokásunkhoz híven rengeteget kirándultunk :o) Többször is voltunk egyik kedvenc helyünkön, Cape Schanck-en, voltunk ismét a Grant's-nél kakaduetetésen, túráztunk Lysterfield-nél, kétszer is voltunk egy nagyon hangulatos, óceánparti kis városkában, Inverloch-ban és ellátogattunk például  Ausztrália legdélibb pontjára is (mármint a mainland-en a legdélibb pont), a Wilsons Promontory-ba.
Barátokkal együtt felfedeztünk egy új partszakaszt is nem messze Cape Schanck-től, amihez  jó 4 km-es út vezetett a hegyoldalban, sűrű erdőn át. Tele volt a környék kenguruval; élmény volt látni, hogy előttünk ugrálnak át az ösvényen. Odafelé legalábbis. A visszautat kicsit benéztük; túl sokat időztünk a parton és későn indultunk vissza. Kezdett erősen sötétedni és innentől kezdve már valahogy kevésbé volt vidám az ausztrál természetben bolyongani. Sosem gondoltam volna, hogy valaha félni fogok a kenguruktól, de aznap sikerült... sötétben, libasorban menetelni egy szűk erdei ösvényen, körülötted zörög a bokor, meg csak a bundáját látod elsuhanni... hát én alig vártam, hogy a kocsihoz érjünk. Ja és naná, hogy ilyenkor kell megbeszélni a horrorfilmeket is :o))



A Wilsons Promontory-t nagyon tudjuk ajánlani a természetimádóknak. Irdatlan méretű természetvédelmi területről van szó, ahová egyetlen autóút vezet, és ez is csak a park egyetlen kempingjéig visz; innentől gyalogtúrák keretében lehet felfedezni a környéket. Ausztrália legdélebbi pontjára lemenni egy komolyabb gyalogtúra lett volna, így ezt most kihagytuk, de pár rövidebb útvonalat  azért végigcsináltunk. Gyönyörű helyeken jártunk, és olyan állatvilág van... természetes élőhelyükön láthattunk egy csomó wombat-et, wallabit, echidnát. Emellett hófehér homokos partokat láttunk,  különleges sziklákkal. A völgyben fekvő kemping is nagyon hangulatos volt, meg az egyetlen general store (itt vettünk is gyorsan egy-egy jégkrémet :o) Vannak éjszakai túralehetőségek is, csak azt előtte be kell jelenteni a Nemzeti Parknál, és ők adnak engedélyt (gondolom mindenkinek megadják, csak szeretik nyilvántartani, ki-merre járhat, az esetleges mentések miatt) Márk mondta is, hogy mekkora lehet éjjellátó szemüveggel lenyomni itt egy éjszakai túrát, amikor minden állat ott mászkál körülötted (én köszönöm, ezt kihagynám, elég volt a pár héttel azelőtti élmény :o)
A Wilsons Prom gyakorlatilag egyedül a II. Világháború alatt volt csak zárva a nyilvánosság előtt, amikor is kommandós kiképzőtáborként funkcionált a hely.
2005-ben a park személyzete által gyújtott tűz sajnos elszabadult és a park 13%-a leégett; evakuálni kellett a kempingezőket is. 2009-ben egy villámcsapás indított tüzet, aminek következtében végül több, 25.000 hektár égett le... Szerencsére a kempinget és a park igazgatóságát nem érintette a tűz, és a tragédia után egy hónappal már újra kinyitott a park a látogatók előtt. A másfél évvel ezelőtti bozóttűznek most is látszanak azért a nyomai, de a természet szerencsére tényleg gyorsan regenerálódik.

A kempingből fotózva:



Ennek a folyónak narancsos-vörös színe volt, néhol teljesen fekete...


Megmásztuk az egyik hegyet; a folyó és az óceán között látható a kemping területe


Milukámra rettenet büszke vagyok, nagyon ügyesen hozzászokott már a természetjáráshoz, jó ideje olyan 5 km-eket simán legyalogolt velünk nyafogás nélkül, de múlt vasárnap például 8 km-es túrát ment végig, és még a hazaúton sem aludt el a kocsiban.
Ezúttal Bushrangers Bay-t fedeztük fel pár barátunkkal, na és az Elefántsziklát (Elephant Rock). A "bushranger" kifejezés Ausztráliában a XIX. század legelején született és gyakorlatilag bűnözőt, szökött fegyencet jelent; akik a hatóságok elől bújkálva az ausztrál vadonba kényszerültek (bűnöző életmódjukkal persze nem felhagyva). Ezen a helyen egy 21 és egy 23 éves fickó ért partot 1853-ban, miután sikerült megszökniük egy rabszállító hajóról, fegyverrel kényszerítve a kapitányt és a legénységet, hogy tegyék ki őket. A helyiek azt hitték, hogy hajótörést szenvedett tengerészek; így eleinte még segítették is őket, élelmet is ingyen adtak nekik. A két bushranger aztán elindult Ballarat felé, útközben rablásokat, gyilkosságot is elkövetve, míg végül a rendőröknek egy komolyabb összecsapás során sikerült megadásra kényszeríteni őket. Mindössze 40 nappal azután, hogy az első bűntettet közösen elkövették, mindkettőjüket felakasztották Melbourne-ben.
Bushrangers Bay és az elefántszikla:


Az elefántszikla tetejéről fotózva: 


Egészen parányiak voltak lent az emberkék:


 



Ja, ezt meg csak úgy érdekességként, egyik kirándulásunkkor botlottunk bele: ozzi költözés... :D A ház tetejét menet közben kicsit megtépázták az ágak meg a vezetékek, amúgy minden oké... Szerintem csuklott a sofőr, így itt épp félreállt egy kicsit, hogy a felgyűlt kocsisort elengedje... :o)



De hogy ne csak a jóról írjak, történt sajnos rossz is pár héttel ezelőtt. Egy barátnőmmel és a gyerekekkel kimentünk egy kicsit a közeli játszótérre, élveztük a délutáni napsütést. A gyerekek felváltva rollereztek, minden rendben volt, aztán Milu egyszer csak esett egyet a rollerrel. Bringával már borult fel korábban, de rollerrel még soha, és az út sem lejtett durván, szóval nem hittem volna, hogy nagy lehet a baj. A gyereken sehol nem is volt egyetlen egy karcolás sem, egyedül a szája vérzett és szinte sokkot kaptam, amikor láttam, hogy az egyik felső metszőfoga egyszerűen nincs sehol, a másik meg hihetetlen szögben áll kifelé... Az ordító gyerekkel mindannyian azonnal be a kocsiba, irány a legközelebbi gyerekfogorvos. Milunak ráadásul ez volt élete legelső látogatása a fogorvosnál, és hát én sem így képzeltem el :o(( Nagyon félt szegénykém, végig sírt a pár perces úton és a rendelőben is. A rendelőben egyébként szinte semmit nem is kellett várnunk, mivel egy másik barátnőm előre odatelefonált, hogy sürgős balesetes gyerek fog érkezni.
Érdekes módon nálam meg a kezdeti pánikot és sokkot valami hihetetlen nyugalom váltotta fel; végig csak cirógattam Milut és nyugodt hangon bíztattam, hogy ugyan, semmi baj, majd ki fog nőni az új fogacskája, és a doktor bácsi is nagyon aranyos és csak megnézi, semmi olyat nem fog csinálni, ami fájni fog. Még csak nem is sírtam. Mire a fogorvosi székbe került, már sikerült teljesen megnyugodnia, egyáltalán nem sírt és az egész fogorvosi kezelést egy felnőtt higgadtságával és érettségével csinálta végig. A doki tök kedves és szimpi volt; gyorsan felmérte a helyzetet, és elmondta, hogy a másik fogat is el kell távolítania, mert ha megpróbálná visszaültetni, azzal valószínűleg több kárt okozna, ha megsérül az íny alatt a maradandó fog csírája. Úgyhogy kis kenőccsel elérzéstelenítették az ínyét, és kapott egy érzéstelenítő injekciót (ami közben majdnem megint elpityeredett és mondta, hogy ez csíp, de a fejét közben végig mozdulatlanul tartotta, meg sem moccant!) és a doki végül eltávolította a kilazult metszőt. Még a fogorvos is el volt képedve, hogy ilyen trauma után ennyire szépen viselkedjen egy ekkora gyerek és nagyon-nagyon megdícsérte.
Egy steril gézre kellett ráharapnia és így maradnia fél órán át, aztán otthon beadnom neki egy adag Panadolt (még mielőtt teljesen kimenne az érzéstelenítő hatása), aztán még kb. fél óráig szorítani egy másik steril gézt. Mindezért összesen $85-öt fizettem, és következő hétre visszarendelt kontrollra.
Milunak a baleset után 1 órával már semmi baja nem volt, úgy vigyorgott, mintha mi sem történt volna:



Ezek rögtön a baleset után készült képek (a pólója is azért foltos), és itt is látható, hogy még egy horzsolás sincs rajta, vagy pukli, de még csak a szája sem szakadt fel! Egyedül a két foga hiányzik... :o((( Az eltávolított fogacskát megkaptuk, és Milu büszkén mutogatta mindenkinek (barátaink még aznap este átjöttek megnézni őt, hogy hogy van; még ajándékot is kapott tőlük (meg persze tőlünk is), amiért ilyen ügyesen tűrte a fogorvosi kezelést :o) Mivel tudja, hogy csak iskoláskorban kezdenek kiesni a fogak, külön büszke az új ábrázatára; a múltkor is figyeltem a játszóházban, ahogy az ugrálóvár tetejéről direkt rávillantotta új mosolyát az alatta elhaladó kislányra. :o) A fiúknál egyébként bejön, most először fordult elő, hogy a játszóházban nála idősebb fiúk hívták magukhoz játszani.
Márk tök jól viselte, én meg összeomlottam. A baleset után 2 napig éjjel alig aludtam, rémálmaim voltak, nappal pedig többször is el-elsírtam magam amikor Milu nem látott és persze kezdődött az önmarcangolás, a "mi lett volna ha". Ha nem megyünk akkor ki a játszóra. Ha nem a rollert visszük. Ha ott futottam volna én is végig közvetlen mellette és hátha el tudtam volna kapni... Annyira gyorsan történt... Ha vissza tudnám egy kicsit forgatni az időt... Tudom, hogy semmi értelme az önkínzásnak, de nem tudtam nem erre gondolni. Pedig megtörtént, ez van, inkább annak kellene örülnöm, hogy nagyobb baja nem esett; és ezek végülis "csak" tejfogak voltak...
7 nap múlva visszamentünk kontrollra, ezúttal meg is röntgenezték. A doki el volt ájulva, hogy mennyire szép a seb, gyakorlatilag már teljesen gyógyult, pedig ilyenkor azért még pirosnak, duzzadtnak "illene" lennie. A röntgenképet egy hatalmas monitoron nézhettük meg, és a doki nagyon elégedett volt azzal, amit látott: ott volt a két szép maradandó fog teljes egészében és a tejfogakból sem maradt vissza semmi törmelék az ínyben.  A röntgen alapján azt látta, hogy ezek a felső metszők a balesettől függetlenül is előbb estek volna ki, szóval szerinte úgy 1 éven belül már el is kezdenek kibújni az új fogak (Milunak egyébként ez a két felső metsző bújt ki először babakorában is, nem a papírforma szerinti alsók!) Jó hosszan elbeszélgettünk, és sikerült megnyugtatnia. Fél év múlva kontroll, de szerinte minden rendben lesz. Milu kapott ismét egy matricát, amiért most is ennyire ügyes nagyfiú volt. A recepciósnál a fizetésre várva meg olyat mondtak nekem, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is elhangozhat ilyen egy ausztrál fogorvosi rendelőben: "no charge for today" és egy kedves mosoly. Még ilyet... :o)

A baleset után pár nappal már minden visszaállt a régi kerékvágásba, és nekem is elég gyorsan sikerült megszoknom az új mosolyát, most már fel sem tűnik. Egyre jobb idő van; az elmúlt napokban már végig rövidujjúban voltunk, melegen süt a nap és olyan 22-24 fokok vannak. Véget ért a szünet, elkezdődött az utolsó negyedév az oviban. Milu újra találkozhatott végre kis barátnőjével, Zarával (:o)), akivel az előző negyedévben teljesen összenőttek. Kéz a kézben sétálgatnak, Milu segít neki babakocsit tolni, együtt bicikliznek, egymást lökik a hintán, búcsúzáskor meg nagy ölelkezések vannak, nagyon aranyosak együtt! :o)


4 év teljes kihagyás után Arwent neveztük egy kiállításra, méghozzá a híres Royal Melbourne Show-ra, és ő lett a fajtagyőztes, nagyon büszke vagyok rá! (a képen egy 13 éves ozzi lánnyal van, aki kölcsönkérte őt a Junior Handler versenyre - és 3. lett végül, tök boldog volt!!)
Maga a kiállítás és a szervezés színvonala is példaértékű volt, le a kalappal.


Közben Arwen kölykei is nagyon szépen szerepeltek az Európakiállításon, Szlovéniában. Arwen egyik fia, Abrazo lett idén az Európagyőztes és a fajtagyőztes is (és ő a tavalyelőtti Fiatal Európagyőztes,  ill. a tavalyi Világgyőztes is, nagyon büszke vagyok rá! :o) Ha személyesen nem is lehettem ott, legalább fotón jó volt látni egyszerre 4 Arwen "kölyköt" a BIS ringben:


Jah és ami számomra a legjobb hír, visszakanyarodva Ausztráliába: megvan véégre a jogsim! Persze tudom, a legtöbben erre csak felhúzzák a szemöldöküket: és mi ebben a nagy ügy? Hát, nekem az, nagyon is! Aki ismer, az tudja, hogy a vezetés nálam egyfajta fóbia volt, és pár éve még nem hittem volna, hogy valaha le fogom tudni küzdeni a félelmeimet. De muszáj volt, és az utóbbi pár hónapban szorgalmasan gyakoroltam is Márkkal, amikor csak időnk engedte. Sőt, jó ideje már oda is eljutottam, hogy végre nem csupán kényszerből ültem a kormány mögé, hanem tényleg kezdtem élvezni a vezetést :o) A hazard tesztem -  ami egy számítógépes szimuláció gyakorlatilag; 28 db rövidfilmecskét vetítenek le, és az egérrel kattintani kell, amikor fékeznél, vagy elindulnál, kikanyarodnál stb. mikor mi a feladat - 80%-os lett elsőre (valami 53%-tól adják meg), így már csak a gyakorlati vizsga volt hátra (aminél nincs korlát, hogy hányszor lehet nekifutni, direkt megkérdeztem :o))

Nemigen bíztam benne, hogy már rögtön elsőre át fogok menni, és így is lett. Szerintem életem legszebb "reverse parallel parking"-ját és "three-point turn"-jét mutattam be, és nem is volt semmi gond, egészen egy kellemetlen szituációig. Egy iparterületen haladtunk, az út két oldalán parkoló kocsik, meg forgolódó teherautók, kamionok. Egyáltalán nem voltak sávok felfestve, így én automatikusan egy-egy széles sávnak vettem. Az út végén balra kellett fordulnom. Megálltam szépen, jobbra tekintettem, és láttam, hogy jön egy kocsi, ami balra indexel, így hát megkezdtem én is a balra kanyarodást, mire a kis ázsiai vizsgáztatónő mellettem azonnal a kézifékhez kapott és majdnem fel is tépte ijedtében; nekem kellett megnyugtatnom, hogy nyugi, el fog kanyarodni, indexelt is és láthatóan lassított is, ezért mentem ki elé. Ekkor persze már tudtam, hogy vége a vizsgának, valahogy kompenzálnia kellett az ijedtségét. A Vicroadsnál elmondta, hogy ő azért nem látta, hogy az a kocsi indexelt, mert én rossz helyről kanyarodtam, egy balra kanyarodáshoz jobban ki kellett volna mennem az út bal oldalára, én meg ugye az út mentén parkoló autókat elhagyva egyenes vonalban haladtam és az út végén onnan kanyarodtam (jelzem ismét, ha lettek volna sávok felfestve, nyilván nem a jobb oldaliba álltam volna egy balra kanyarodáshoz, de hát nem voltak sávok, így én egynek vettem, hiba volt.) Külön elmondta, hogy azért mert kikanyarodtam egyébként nem kaptam büntetőpontot, mert az teljesen jogos volt, de jobban balra kellett volna húzódnom a kanyarodás előtt. Hát, ez van.

Másfél hét múlvára már kaptam is új időpontot, és ezúttal (egy másik vizsgáztatónál) sikerült is simán a vizsga, még meg is lettem dícsérve :o) Egyébként mindenkinek akinek vizsgáznia kell vezetésből az ausztrál jogsihoz; ha volt otthon jogsija ha nem, nagyon-nagyon ajánlom, hogy vizsga előtt vegyen 1-2 órát oktatótól. Ő ugyanis elmondja az összes trükköt, amit a vizsgáztatók megkövetelnek, és nagyrészt vizsgaútvonalakon visz majd, és felhívja a figyelmet, hogy hol és mire kell figyelni. Nekem nagyon hasznos volt, és legalább nem a vizsgán néz az ember bambán, ha pl. ilyen utasítást kap: "turn right from the left lane, finishing middle" (mindezt úgy, hogy épp egy négysávos felüljárón haladok felfelé... aztán amikor felértem a tetejére, akkor persze már láttam, hogy jobbra nyílik két új kanyarodósáv, és azt akarja, hogy majd a balból kanyarodjak ki, és ahová kanyarodok, ott meg nyilván 3 sáv lesz majd, ha azt szeretné, hogy a középsőbe érkezzek...) De a kéziféket sem jutott volna eszembe behúzni automata kocsinál totál sík terepen, minden egyes megállásnál (márpedig a vizsgán csak ekkor van vége egy parkolási műveletnek, nem elég simán "parking"-ba tenni.) Teljesen hülyebiztosak egyébként; a vizsga előtt ugye meg kell mutogatni a vizsgáztatónak mindent az autón: index jobbra, balra, féklámpa, duda, fényszórók (high & low beam, és a vizsgára ez utóbbit fent is kell hagyni), vészvillogó, ablaktörlő, kézifék stb., még a szélvédőpárátlanítót is (windscreen demister, rear window demister) - én először csak úgy simán rámutattam ugye, de addig nem ment tovább a vizsgáztató, amíg a választható opciók közül konkrétan az ujjammal rá nem böktem a szélvédőfűtés jelre (Khmm. Van olyan vajon, aki a lábfűtésre tekerné a gombot, ha párás az ablak, hogy erre ekkora figyelmet fordítanak?)

Vezetés közben egyébként teljesen egyértelmű utasításokat adnak (pl. "at the end of the road, turn right" vagy "when safe, move to the left lane") A sebességhatárokra nagyon kell vigyázni, ha csak 1 km/h-val többel mész 5 másodpercen keresztül, akkor vége a vizsgának (iskolaidőben pedig 5 másodperces tűréshatár sincs). Ha már 5 km/h-val mész többel, azonnal vége a vizsgának. (ugyanakkor persze az is súlyos hiba, ha mondjuk 10 km/h-val a sebességhatár alatt mész, az túl lassú. Az ideális a vizsgán mindig úgy 5 km/h-val a speed limit alatt maradni.) Ha csak egy kerékkel is felmész a padkára, az ütközésnek minősül és vége a vizsgának. Ha elbambulsz és nem indulsz meg rögtön a zöld lámpánál, és a mögötted lévő dudál egyet, vége a vizsgának. És így tovább...
A vizsgáról, annak menetéről egyébként itt elolvasható minden tudnivaló (72 oldal), de szerintem egyszerűbb megnézni inkább ezt:



A lényeg, hogy megvan végre a jogsim, és használom is, teljesen egyedül viszem már Milut két kerülettel arrébb oviba, meg megint máshová gymnastics-re, meg vásárolni - és naaaagyon élvezem!!! :o)
Márk pedig vett magának egy másik kocsit (ez manuális váltós), egy Opel Fronterát és teljesen elégedett vele. Milu egyik nagyon kedves óvónénijé volt a kocsi az elmúlt 10 évben, és ez azért nagy előny, hogy ismerjük a régi tulajt, és tudjuk, mennyire hajtotta, ill. ki szervizelte.


Nem is olyan röviden ennyi történt velünk mostanában, fotókat ide fogok majd feltölteni :o)