2008. június 21., szombat

In Memoriam Cilu

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." (Anatole France)


Szeptemberben lett volna 11 éve, hogy Cilut, a kamasz kőbányai utcamacskát örökbefogadtuk és családunk tagja lett.
11 hosszú és boldog év... és ő mindvégig velünk volt, minden alkalommal velünk költözött és azonnal alkalmazkodott - ahol mi ott voltunk, ott ő is azonnal jól érezte magát.
Cilu egy igazán különleges, nagyon jó fej cica volt, soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Egy igazi egyéniség, lehetetlen volt őt nem szeretni. Aki csak nálunk járt és megismerte őt, mind a szívébe zárta. Ahogy Szandra barátnőm is írta: "Ő tényleg különleges. Ha egyszer lesz macskám, miatta lesz."

Ő az, akiről semmiképp sem tudtam volna lemondani; ő mindenképp jött volna velünk Ausztráliába, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, mit vállaltunk volna ezzel. De nem volt olyan ember, akire teljesen nyugodt szívvel hagyhattam volna. Ő nem erre a világra született. Ő JÓ volt, a végletekig kedves, jóindulatú, okos. Macska mivolta ellenére hálás, hűséges és ragaszkodó volt, és mindenkiben bízott; nem félt sem embertől, sem semmilyen kutyától, sem autótól, sem semmitől.
Milu imádta, Cilu pedig az égvilágon mindent eltűrt tőle.

Tavaly június 22-én egy nem múló kötőhártyagyulladás miatt röntgenre került sor, és rosszindulatú csonttumort, oszteoszarkómát diagnosztizáltak nála. Mivel a daganat a szemöldökcsontból indult, az orvosok sajnálattal közölték, hogy tehetetlenek és Cilunak legfeljebb pár hónapja, de inkább hetei vannak hátra. Napokig csak bőgtem. Igyekeztünk a kedvében járni, a kedvenc ételeit kapta és jelentősen túladagoltuk neki a cica-Bérest. Talán ennek is köszönhető, hogy bár a daganat nagyon agresszíven növekedett, komolyabb panaszokat nem okozott, és egész idáig velünk lehetett. Mostanra azonban már úgy láttuk, meg kell hoznunk a döntést, mert a szteroid- és gyulladáscsökketnő injekciók már nem hatottak.

Ma, 2008. június 20-án hazavittük a régi házunkba, ahol annyira szeretett lenni. Kijött hozzánk állatorvos barátunk, aki már jól ismerte, mi pedig Ciluhoz bújva, folyamatosan simogatva, beszélve hozzá, délután fél 4-kor elengedtük őt :o((

Egy évem volt elfogadni, hogy halálos beteg, most mégis rettenetesen érzem magam és csak folynak a könnyeim.

Drága Cilukánk, szívünkben örökké élsz!


2008. június 5., csütörtök

Lepattintva

Pár nappal ezelőtt írt nekünk egy srác (ezúton is nagyon köszönöm Attilának a segítőkészségét!!!)
Ő utánunk adta be és neki mégis már hetekkel ezelőtt megadták a vízumot; elmondása szerint biztos azért, mert egy bizonyos formanyomtatványon udvariasan rákérdezett, hogy áll az ügye. Erre 5 napon belül válaszolniuk kell, és ha már előveszik az aktát, és ott van minden (orvosi, nyelvvizsga, erkölcsi), akkor ennyi erővel el is bírálhatják.
Nála így is történt, 5 nap múlva írtak, hogy folyamatban van, másnap pedig megkapta az értesítést, hogy megvan a vízuma. Ugyanaz a skilled independent kategória, mint mi; ugyanolyan magyar állampolgár magyar referenciákkal, mint mi, ugyanúgy hiányszakmával, mint mi.
Az ő pályázata augusztus 27-én érkezett be, 5 nappal a miénk után. Tavaly augusztusban többször annyi pályázat érkezett be, mint normál esetben, úgyhogy ez az 5 nap különbség is már kb. 1 hónap különbséget jelent az elbírálásban (az austimeline-on szereplő adatok és a sorstársak visszajelzései is ezt támasztják alá). Tehát ha mi mondjuk szeptemberben kapnánk vízumot, egy augusztus végi pályázó október-november előtt nemigen (a timeline és egyebek alapján). Ehhez képest ő már májusban megkapta!

Persze felcsillant a reménysugár; meg is kértük hát az ügynökünket, hogy kérdezzünk rá (akinek ügynöke van, az csak és kizárólag rajta keresztül kommunikálhat velük). Zoli ezt azonnal meg is tette. Visszajött nekünk is az automata levél, hogy 5 munkanapon belül válaszolnak. Eddig király.
Rögtön másnap viszont jött egy újabb levél, amiben értesítenek, hogy az aktánk még nem került case officer elé (what a surprise) és hogy most a május 28-iak feldolgozásánál tartanak (ó vazze, hiszen 2 hónapja is még csak májusnál tartottak!), és hogy MINDEN kérelmet a beérkezés sorrendjében bírálnak (aha...)
Sajnos azt nem tudják megmondani, mikor is számíthatunk elbírálásra, azonban biztosítanak róla, hogy az egész staff azon van, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, nagyra értékelik a türelmünket, bla-bla-bla...
Magyarul visszapattantunk szépen...

Most pedig az ausztrália.net-en írt egy srác, akinek augusztus 30-án érkezett be a kérelme, hogy már van case officere...
Valóban fölösleges logikát keresni, teljesen esetleges.

Pokoli ez a várakozás. Főleg, hogy képtelenség akárcsak megjósolni is, hogy mikor érünk a végére; lehetetlen bármit is tervezni.
Már 15 hónap telt el azóta, hogy belekezdtünk :o((
Tudom, tudom. Nobody said it would be easy...