In Memoriam Cilu

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik." (Anatole France)

Szeptemberben lett volna 11 éve, hogy Cilut, a kamasz kőbányai utcamacskát örökbefogadtuk és családunk tagja lett.
11 hosszú és boldog év... és ő mindvégig velünk volt, minden alkalommal velünk költözött és azonnal alkalmazkodott - ahol mi ott voltunk, ott ő is azonnal jól érezte magát.
Cilu egy igazán különleges, nagyon jó fej cica volt, soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Egy igazi egyéniség, lehetetlen volt őt nem szeretni. Aki csak nálunk járt és megismerte őt, mind a szívébe zárta. Ahogy Szandra barátnőm is írta: "Ő tényleg különleges. Ha egyszer lesz macskám, miatta lesz."

Ő az, akiről semmiképp sem tudtam volna lemondani; ő mindenképp jött volna velünk Ausztráliába, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, mit vállaltunk volna ezzel. De nem volt olyan ember, akire teljesen nyugodt szívvel hagyhattam volna. Ő nem erre a világra született. Ő JÓ volt, a végletekig kedves, jóindulatú, okos. Macska mivolta ellenére hálás, hűséges és ragaszkodó volt, és mindenkiben bízott; nem félt sem embertől, sem semmilyen kutyától, sem autótól, sem semmitől.
Milu imádta, Cilu pedig az égvilágon mindent eltűrt tőle.

Tavaly június 22-én egy nem múló kötőhártyagyulladás miatt röntgenre került sor, és rosszindulatú csonttumort, oszteoszarkómát diagnosztizáltak nála. Mivel a daganat a szemöldökcsontból indult, az orvosok sajnálattal közölték, hogy tehetetlenek és Cilunak legfeljebb pár hónapja, de inkább hetei vannak hátra. Napokig csak bőgtem. Igyekeztünk a kedvében járni, a kedvenc ételeit kapta és jelentősen túladagoltuk neki a cica-Bérest. Talán ennek is köszönhető, hogy bár a daganat nagyon agresszíven növekedett, komolyabb panaszokat nem okozott, és egész idáig velünk lehetett. Mostanra azonban már úgy láttuk, meg kell hoznunk a döntést, mert a szteroid- és gyulladáscsökketnő injekciók már nem hatottak.

Ma, 2008. június 20-án hazavittük a régi házunkba, ahol annyira szeretett lenni. Kijött hozzánk állatorvos barátunk, aki már jól ismerte, mi pedig Ciluhoz bújva, folyamatosan simogatva, beszélve hozzá, délután fél 4-kor elengedtük őt :o((

Egy évem volt elfogadni, hogy halálos beteg, most mégis rettenetesen érzem magam és csak folynak a könnyeim.

Drága Cilukánk, szívünkben örökké élsz!